„Aki hiszi, járjon utána!” (PrAkash)
Főoldal Rendszeres programok Tanfolyamok, tréningek Samadhi könyvek Kapcsolat
Mi a Samadhi kör? »
Esti programok
Samadhi Yoga »
Kundalini Yoga Jóga turbo-fokozaton »
Szabadságlégzés »
OSHO meditáció rázd fel a lényedet »
Satsang estek a tudatos csend »
Nagy tréningek
Samadhi-Intenzív »
Enneagram

Ezoterikus körökben gyakran félreértett, valójában igen mély önismereti rendszer. Az Enneagram egy hatásos tudattérkép, mely saját tudatalattid megértését segítheti.
Spirituális utak
India, Görögország, Hawaii, Thaiföld.
Visszaemlékezések, élménybeszámolók.
Tűzjárás Menj át a félelmeiden! »
Indiántábor Izzasztókunyhóval »
Samadhi-tábor »
Beszámolók korábbi spirituális utazásainkról

Vörös Ákos PrAkash: Varanasi, India
Mindenki tudja, hogy a lényeg: a jó időben lenni a jó helyen. Az én kiegészítésem: és a legjobb állapotban! Ez a spirituális utazásaim mottója.

Tizenkét éven át egy dolgot bántam az első indiai utammal kapcsolatban: azt, hogy nem jutottam el Varanasiba. Így hát most – rövid, Delhiben töltött intermezzo után – mindjárt itt kezdtük az utunkat.

Minden szellemi kultúra egyik fő alapja a halálhoz való viszony. India ebben is az élen jár: a halálhoz való természetes, megszentelt viszonyulásnak sok ezer éves hagyományai vannak. A legelterjedtebb „temetkezési” mód a máglyán való elégetés. Ezért is vágytam annyira arra, hogy meglássam India legszentebbnek tartott halottégető helyeit Varanasiban. Emellett az is ide vonzott, hogy ez India egyik legjellegzetesebb, legősibb városa. Ha egy könyvben vagy plakáton a hely megnevezése nélkül csak ennyit írnak: „India”, akkor a Taj Mahal mellett leggyakrabban Varanasi folyóparti lépcsőit és épületeit láthatjuk a képeken.

Varanasi repteréről bérautó vitt minket a szállásunkra, amely sajnos elég messze volt a Ganga-parttól, de motoros riksával hamar oda lehetett jutni. Ha már itt tartunk, tisztázzuk a neveket. Varanasi leginkább az angol nevén, Benáresz-ként ismert a világ többi részén, de ők büszkék a városuk eredeti nevére. Varanasi a környékén a Gangába ömlő két folyóról, a Varanáról és a kis Asiról kapta ma ismert nevét. Van azonban egy még ősibb neve is: Kashi, „a fény városa”, Siva mitológiai lakóhelye. A szent Ganga pedig megint inkább az angolok által használt „Gangesz”-ként lett ismertté világszerte, amely alig hasonlít a folyó eredeti nevére.

Még az autóban ülve hatalmas bicikli-, riksa- és autóáradattal találkoztunk, amelyből a bivalyszekerek és szent tehenek sem hiányoztak. Alig tudtunk átvergődni rajta az úticélunk felé. Kényszerű idegenvezetőnk (az autóval jött, bónuszként) elmondta, hogy nagyrészt zarándokokat láttunk, akik messze földről nagy tömegben érkeznek ide, India egyik legnagyobb zarándokhelyére. Mi is épp hogy lepakoltunk, átöltöztünk, és már indultunk is a híres parti ghat-okhoz. Nem tudom, nem innen került-e a nyelvünkbe sok áttétellel a gát szó, vagy csupán véletlen egybeesés, mindenesetre Indiában a folyóparti, szent lépcsőket nevezik ghat-nak.

Este volt, mire odaértünk, és hihetetlen látványban volt részünk: éppen kezdődött az Aarti, az esti tűz-szertartás. Több helyen hatalmas oltárok voltak felállítva a part mentén, arccal a folyó felé nagyrészt fiatal papok (a helyi Hindu Egyetemről?) tartották a szertartást, hatalmas mécsesekkel meghatározott mozdulatokat végezve, messze hallható szent mantrákat énekelve, jókora közönség előtt. Csilingeltek a csengők, füstölők illata szállt, és a színes villanylámpák valahogy tökéletesen beleillettek a képbe. Odalépett hozzánk egy öreg csónakos, és meghívott minket, hogy a folyóról nézzük meg az ünnepséget. Nem volt ellenvetésünk.

Első indiai utam egyik legszebb élménye volt, hogy levelekre rögzített kis mécseseket eregethettem a Gangán fenn, Rishikeshnél. Annál jobban örültem, hogy most is csónakba szállt velünk egy kislány, kezében egy tálca tele ilyen mécsesekkel. Fürgén gyújtogatta és adogatta a kezünkbe, mi pedig Satival, a párommal és két barátunkkal nagy örömmel úsztattuk a világító levélhajócskákat az éjszakai hullámokon. A meglepetés akkor ért bennünket, amikor a kislány utólag közölte a mulatság árát. Ebben a kalandban máris benne volt a mai Varanasi két arca: az ősi szentség és a mai kommersz ügyesség.

Azt sem hittem volna, hogy már az első estén meglátom az egyik halottégető ghat-ot. Pedig így történt. Furcsa öreg csónakosunk egyenesen oda vitt minket. Egy stégen állva jó tartású helybeli férfi várt minket. Ahogy kikötöttünk, belépett a csónakunkba, és mesélt mindenféléről a reinkarnációban való ősi hittől kezdve a karma tanításán át a szantál tűzifa borsos áráig. Megtudtuk, hogy a jómódú családoknak van pénze nagy halotti máglyára, másoknak kisebbre, esetleg ahhoz is kéregetniük kell. A szegények, a gyerekek és a szent emberek helyi szokás szerint elégetés nélkül kerülnek a folyóba, ha meghalnak. Ő éppen egy idősek menhelye számára gyűjt adományokat, akik egy közeli épületben laknak a halálukat várva, hogy a legjobb helyen hagyják majd el ezt a földi világot. Közöltük vele, hogy nem tartozunk a gazdag nyugati turisták közé, de adtunk némi adományt.

A háttérben éppen lepedőbe csavart, fa hordágy-félére kötött halottat hoztak le a lépcső aljáig, megmerítették a szent vízben, hogy az lemossa a karmáját, majd felvitték a kis farakásra és tüzet gyújtottak alatta. Jajveszékelés nélkül, hihetetlen egyszerűséggel tették a dolgukat, vagy csak álltak csendben, magukban búcsúztatva hozzátartozójukat. A sors elfogadásának ünnepélyes légköre vette körül őket. Távolabb azt is láttuk, hogy egy másik máglya helyén éppen valakinek a hamvait gyűjtötték nejlonszatyorba, és abban indították végső útjára a folyón. Szegény Ganga erre biztosan nem volt felkészülve, és eredetileg bizonyára nem volt ez része a szertartásnak, de hát a modern kor termékei néha váratlan formákban bukkannak fel az ősi kultúrákban…

Néhány nap múlva mintha ez a pillanat folytatódott volna, amikor esti sétánkon egy másik partszakasz égető ghat-jánál álltunk meg. Leültünk meditálni egy halotti máglyát nézve. A család elfogadta a jelenlétünket, ügyet sem vetettek ránk. A kellemes szantálfüstbe édeskés szag vegyült, és nem volt nehéz rájönni, hogy minek az illatát éreztük meg. Nem lehet tökéletesebb hely a mulandóságon való kontemplációra, mint ez. Eszembe jutott, hogy a halottégető ghat-ok Siva kedvenc helyei közé tartoznak, a legendák szerint szeret itt elvegyülni a vándor remeték között. Hozzám pedig, mint jógihoz, nyilvánvalóan közel áll a jóga ősi istene… Akárhogy is, a hangulat hihetővé tette a történetet.

Az indiai városokban gyakori jelenség a blackout – az áramszünet. Az viszont elég hatásos, hogy pont ebben a pillanatban aludt ki minden villany a fél városban – abban a felében, ahol éppen ültünk. A máglya maradt az egyetlen fényforrás a közelben. Ilyen lehetett hát ez a szertartás az ősi időkben. Még sokkal mélyebb. Az már csak egy kis adalék volt a pillanat varázsához, hogy épp ekkor odalépett hozzánk egy csónakos, és felajánlotta, hogy elvisz minket a másik partszakaszra. Mintha a túlvilágra invitált volna. Mentünk. Hamarosan átértünk a város fényesebb oldalára.

Ami a fényt illeti: a mítoszok szerint Siva fény formájában jelent meg először ezen a tájon, pontosan azon a helyen, ahol aztán felépítették a Kashi Vishwanath templomot, az egyik leghíresebb Siva-templomot. Öreg csónakos ismerősünk ide is elvezetett minket, de külföldiek lévén csak kívülről láthattuk a komoly katonai erőkkel őrzött szent helyet. Egy élelmes közeli boltos viszont megengedte, hogy emeleti ablakából megcsodáljuk az eredeti aranybevonatú templomtornyot, ha cserében megnézzük a textilkínálatát.

Az egyik legnagyobb élmény viszont a hajnali csónakázás volt. Ezt is az öreg csónakos ajánlotta, hogy még napkelte előtt, 5 óra felé a legszebb a város és a folyó – ezzel egyben meg is szabadultunk az idegenvezetőnktől, aki nem volt hajlandó felkelni ebben az időpontban. Ahogy a képekről ismertük – csendes, sima víztükrű folyó az arany derengésű párás hajnalban. Sajnos a csónakos bácsi minden egyes palotáról elmesélte, hogy melyik maharadzsa építtette, amíg le nem beszéltük róla. Változatos, színes, szobrokkal és faragásokkal teli paloták és templomok borítják kilométereken át a partot. A lépcsőkön még nem kezdték el a kézi mosást, néhányan jógagyakorlatokat végeznek, vagy malával a kezükben meditálnak. Megszentelt táj, a világ egyik legszebb és legerősebb helye.

Néhány reggel lementünk a matracainkkal jógázni a partra. Addig még a csónakosok és riksahajtók is békén hagytak bennünket. Öröm volt tudni, hogy ezen a tájon ősidők óta gyakorolják a jóga útját. Annyit mindenki tud, hogy ha valaki itt meditál, azt nem zavarják meg. A szent folyó látványából nem lehetett eleget töltekezni. Valóban elvisz magával minden zavaró körülményt.

Az egyik napon templomokat látogattunk. A Gandhi kívánságára épült India-templom különleges hely: India hatalmas domborzati térképe borítja a padlóját, és a klasszikus istenalakok helyett a hazaszeretetet emeli vallásos magasságokba. A templomudvarban csendesen álló szerzetest láttam a zöld gyepen. Ruhájában és a homlokára festett vonalakban nem volt semmi rendkívüli. Amit azonban a szemében megláttam, olyant rég nem láttam már. Megváltoztak a fények körülöttem, megállt az idő, ahogy rá néztem. Valami végtelen teljességben élt, amit csak a teljesen elcsendesedett elme tesz lehetővé. Egyetlen ilyen találkozás is életre szóló élmény lehet.

A véletlenek – és egy helybeli fiatalember, akivel valahogy beszélgetésbe keveredtünk egy sikátorban, a szent tehenek elől a falra lapulva – vezettek minket egyik legkedvesebb helyi ismerősünkhöz, Vedmurthi Shastri-hoz is, aki brahmin pap és védikus asztrológus. Megcsinálta a horoszkópunkat, és meglehetősen meggyőző dolgokat mondott a múltunkról – amiről nem meséltünk –, és így prognózisai is hihetőnek tűntek. Még érdekesebbek voltak a spiritualitásról folytatott beszélgetéseink. Oly nagy földrajzi távolságból eléggé hasonló meglátásokhoz jutottunk az életünkben…

Az idegenvezetőnk nem tudott eligazodni rajtunk. Nagy nehezen megtanulta, hogyan kell bánni a nyugati turistákkal, erre mi teljesen máshogy viselkedünk. Mindenhol leülünk meditálni, ahol az információgyűjtő utasokkal percek alatt át lehetett száguldani. Egy Durga-templomban (Siva párjának egyik harciasabb alakja, a város fő védőszentje) órákon át elmerültünk a hely boldogságos energiáiban, és így lemaradtunk néhány kötelező textil- és ékszerbolt megtekintéséről. Összekötöttük a kellemest a hasznossal.

Mivel fejezzem be ezt a rövid beszámolót? Talán azzal, hogy a buddhizmus és a hindu hitvilág között akárhogy igyekszem, nem látom a teológusok által nyilvánvalónak tartott különbségeket. A lényeg mélységesen egy a számomra. Maga a buddhizmus jórészt kiveszett Indiából, mígnem pár évtizede a tibeti menekültek befogadásával kalandos módon visszatért. Varanasi, a hindu kultúra egyik fellegvára közelében pár kilométerre van Sarnath, ahol Buddha a legendás első beszédét tartotta. Ide is ellátogattunk, de ez már egy másik történet. Varanasi városáról, a gondoskodás hagyományáról ezt a szép mondatot mondta Vedmurthi barátunk: „Ebben a városban senki sem megy éhesen aludni!”. Kívánom, hogy ez maradjon is így!

Mindenki tudja, hogy a lényeg: a jó időben kell lenni a jó helyen. Én hozzáteszem: a legjobb állapotban! Ez számomra a spirituális utazások mottója. GYERE VELÜNK!

A közelgő és tervezett spirituális utazások legfrissebb listáját a Tanfolyamok, tréningek menüpont alatt találod!

Vissza a spirituális utazások menübe


Jelentkezés, információ:
PrAkash - Vörös Ákos
Telefon: +36 70 363 2269
E-mail: akos_prakash@yahoo.com
Virtuális kódex - Megvilágosodott mesterek útján
Írások Sri Ramana Maharshi, Papaji, Osho és a Buddha tanításairól, a jóga- és az advaita szellemi útról
Samadhi fotótár
Samadhi fotótár
Több száz kép utazásainkról és programjainkról, valamint az Enneagram-típusok példatára
Samadhi videotár
Videók
Kedvcsináló videók, interjúk és előadások
 
© 2008 - 2016 Samadhi Kör · www.samadhi.hu